Miért fontos, hogy ki nyeri az amerikai választásokat?

Legyen szó a globális éghajlatváltozásról, a környezet- és természetvédelemről, vagy épp a tomboló COVID-19 világjárvány kezelésének mikéntjéről, a siker azon múlik, hogy a politikai vezetők mennyire akarják és tudják megérteni a problémákat, illetve mennyiben támaszkodnak a tudományra azok feltárásában és megoldásában. Ezért a 2020-as amerikai elnökválasztásnak ez az egyik legfontosabb tétje, hiszen megoldandó válságokból nincs hiány. De hogy megoldás lesz-e, az attól függ, ki ülhet 2021 januárjától a világ (egyik) legbefolyásosabb politikusának székében.

Bár a soha nem látott számban történő levélben szavazások már hetek óta zajlanak, és a szavazatok összesítése biztosan nem lesz meg reggelig, a mai nap az USA 2020-as elnökválasztásának hivatalos dátuma, ami azonban nem csak Amerika, hanem az egész világ számára vízválasztónak számít. Az eredmény ugyanis az ország nemzetközi befolyása miatt globális kérdésekben is meghatározó lehet. A Republikánus Párt jelöltje a jelenlegi elnök, Donald Trump, vele szemben a Demokraták az Obama mellett 8 évig alelnökként szerepelt Joe Bident indították. A politikai megosztottság mostanra olyan mértéket öltött (és nem csak az USA-ban), hogy mindegyik oldal azt gondolja, ha a másik győz, az maga a katasztrófa.

De vajon van-e olyan mérce, amivel megállapítható, melyik esetben állunk közelebb a valósághoz?

Az egyetlen olyan mérce, ami az efféle politikailag átfűtött, az objektivitást hírből sem ismerő nézetek között valamiféle objektivitásra ad lehetőséget, az a tudomány és annak megállapításai, pontosabban az, hogy az adott politikus hogyan viszonyul ezekhez. Ugyanis ha a tudomány egészét mint egy rendszert szemléljük, az nem ismer országhatárokat, nem ismer etnikai, nemzeti, nemi és bármilyen más különbségeket, mert a megállapításainak általános érvényűnek kell lennie. Persze nyilván a fenti témák is lehetnek a tudomány vizsgálatának tárgyai, de az eredmények akkor is a tudomány módszertana alapján értékelendők és nem politikai meggyőződések szerint. Hogy mondjak néhány példát, a gravitáció, a kémiai reakciók, az anyagok viselkedése és a technológia vívmányainak működése teljesen függetlenül vizsgálhatók (és vizsgálandók) attól, hogy jobb-, bal-, közép vagy akármilyen “oldali” személy végzi a megfigyelést.

És bár ez a szintű objektivitás megvan más területeknél is, egyes témák a róluk szóló viták és az eredmények sokak számára identitásmeghatározó szerepe miatt erősen átpolitizálódtak. Többek között ilyen téma az evolúció, a géntechnológia, a környezet- és természetvédelem, a globális éghajlatváltozás és az egészségügy számos aspektusa, különös tekintettel az oltásokra és a COVID elleni küzdelemre. És ezekben a kérdésekben hiába van globális szinten szakmai konszenzus, a politika megmérgezi a róluk szóló diskurzust. Ebben a helyzetben pedig nagyon nem mindegy, ki ül a világ (egyik) legbefolyásosabb emberének székében. Olyan ember-e, aki a pártpolitikát félretéve tud hosszú távon gondolkodni és globálisan szemlélni a problémákat? Talán irreális (?) dolog elvárni azt, hogy minden ország élén tudomány iránt érdeklődő, netán abban jártas emberek álljanak, az meg sokunk számára végképp álomszámba megy, hogy egy kipróbált űrhajós legyen az államfő, akinek igazán széles rálátása van a világ dolgaira (a szó legszorosabb értelmében is). De az nagyon nem mindegy, hogy egy kormány a döntéseit a tudomány megállapításaira, tényekre, adatokra alapozza, szakértőkkel konzultálva és azok véleményét alaposan megfontolva, vagy az elnök a WC-n ülve a Twitteren jelentgeti be a zsigeri alapon születő agymenéseit, amik aztán minimum emberek millióinak sorsát döntik el. Az álhírek, álinformációk és az információs káosz világában nagyon fontos, hogy a vezetőink valós megoldásokat keressenek a valós problémákra, ne pedig súlyosbítsák a helyzetet azzal, hogy a saját politikai előnyük érdekében maguk válnak álhírgyárosokká. A modern világ kihívásaival szemben érdemben és hosszú távon mindannyiunk érdekében helyesen eljárni képes vezetők azok lehetnek, akik értik, de legalább meg akarják érteni a problémákat és a megfelelő szakértőkkel együttműködve alakítják ki a stratégiát a megoldásokra.

A mostani elnökválasztás tehát – ha félretesszük azt, hogy ki mennyire elégedett a demokraták elnökjelölt választásával – leginkább erről a kérdésről szól. Ki az, aki a modern világban képes igazi vezetőként állni az ország élén és érdemi válaszokat adni a társadalmi, gazdasági és tudományos kihívásokra. Vagyis akarjuk-e, hogy egy olyan ember üljön az USA elnökének székében 2021-ben is, aki tagadja az ember által okozott globális éghajlatváltozás tényét, kinevezett egy olyan személyt a Környezetvédelmi Ügynökség élére, aki szintén tagadja azt, támogatni kezdte a szénbányászatot, cenzúrázni kezdte a járványügyi hatóságot, egy világjárvány közepén bejelentette, hogy az országa kilép az Egészségügyi Világszervezetből, amit így financiálisan igen nehéz helyzetbe hozott, a kezdetektől elbagatellizálta a COVID-19 pandémiát, amivel több százezer ember haláláért válhat felelőssé, most pedig ki akarja rúgni az ország legfontosabb járványügyi szakértőjét, akire eddig sem hallgatott, miközben hiába áll rendelkezésére a világon talán egyedülálló szakértői és tanácsadói gárda, a Fox News az egyetlen hírforrása és a tényekkel általában véve is hadilábon áll… vagy inkább egy nem túl karakteres, de szakértői tanácsokra hallgatni tudó és akaró, harcedzett idős politikusra bíznánk a feladatot?

Van azonban pár dolog, amit fontos lenne nem félreérteni. Először is, ez a kérdés nem a pártpolitikáról szól. Hanem arról, hogy hová vezet az, ha valaki tudatlanságból, számításból, szűklátókörűségből vagy ezeknek valami szörnyű kombinációjából eredően csupa olyan döntést hoz egy ország vezetőjeként, amelyekről objektív mérőszámok alapján megállapítható, hogy hosszú távon súlyos károkat okoznak. És a fent felsoroltak csak a Trump-adminisztráció által megtestesített, a világ Titanic-ja felé sodródó jéghegy csúcsát jelentik. A tudomány által megállapított tényeket figyelmen kívül hagyni nem csak hogy nem érdemes, sőt kimondottan káros, de egyenesen ostobaság. A tudomány ugyanis az eszközöket is a kezünkbe adja ahhoz, hogy a helyes döntésekkel úrrá lehessünk a krízishelyzeteken. De ehhez az eszközöket el kell fogadni. Vagyis meg kell hallgatni a szakértőket, mérlegelni kell a különböző szakterületek által javasolt lépéseket, valamint azok következményeit és felelősségünk teljes tudatában kell dönteni. Márpedig ezen a fronton mindenki számára egyértelműnek kellene lennie, hogy Donald Trump és Joe Biden közül erre kétségtelenül csak az utóbbi képes.

A világ lélegzetvisszafojtva várja, mi lesz az eredmény. A számok egyelőre biztatóak, de azt sajnos a Brexit, a 2016-os amerikai és a 2018-as magyar választások óta tudjuk, hogy a szavazás előtti felmérésekre nem bízhatjuk rá magunkat. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy bízunk az amerikai választópolgárok józan ítélőképességében, és abban, hogy a fenti szempontokat ők is felismerték. Egy azonban biztos: nem túlzás azt állítani, hogy az egész világ további működésére hatással lesz az, hogy ki lesz az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke.

Oszd meg ezt a bejegyzést!

Van-e okunk aggódni a másságról szóló mesék miatt?

Ha egy témát annyira áthatnak a politikai csetepaték, mint a nemi identitás és a szexuális orientáció problémakörét, akkor többnyire egyetlen dolog marad el: az értelmes kérdések felvetése, amikre tudományosan megalapozott választ lehet adni. A lövészárok mindkét oldalán túlfűtött indulatok tombolnak és a valódi válaszok helyett csak a mély sebek maradnak.

Az elmúlt napok történései között egy egészen felkavaró jelenség ütötte fel a fejét: a nagy nyilvánosság előtt történt könyvrongálás. Azt már többen megénekelték, hogy ez mennyire ostoba és éretlen dolog, meg talán azt sem kell különösebben ecsetelni, hogy a történeti példák milyen asszociációkat szülnek. A rongálók részéről maga az aktus többnyire fontos politikai üzenetet hordoz. Persze ennek az üzenetnek egyrészt nem feltétlenül van köze a rituálisan megrongált mű valódi tartalmához, másrészt érdekes elgondolkozni azon is, hogy magának az üzenetnek van-e bármi értelme a politikai haszonszerzésen kívül. Különösen fontos ennek a kérdésnek a feszegetése akkor, ha egy olyan szakember is megszólal a média által felkapott témában, akire sokan valamiféle pszichológiai guruként tekintenek. Szóval félretéve a “kemény” (😉) politikus amazon kirohanásai révén vicces módon roppant keresetté vált mesekönyvet, foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, hogy:

Van-e okunk félni a másságról szóló meséktől?

Félni kevés dologtól érdemes, de hátha indokolt óvatosnak lenni. Úgyhogy közelítsük meg innen a kérdést! Nyilván az első gondolatunk az, hogy megkérdezünk egy pszichológust. Aztán amikor azt látjuk, hogy a sokak által egekig magasztalt szakember tudományosan hangzó, de teljesen értelmetlen állításokkal próbálja meg alátámasztani a véletlenül pont a Magyar Nemzet véleményével és a politikai diktátummal megegyező álláspontját, akkor azért a szkeptikus felszisszen. Elkezd kutakodni és megpróbálja kideríteni, mit is állít a tudomány ezekről a témákról. De mielőtt ebbe mélyebben belemegyünk, fontos tisztázni pár fogalmat, mert az egyik alapvető probléma éppen az, hogy ezeket szokás össze-vissza keverni, márpedig tiszta fogalmak nélkül tárgyalni egy témát teljesen értelmetlen.

Mi a különbség a biológiai és a társadalmi nem között?

Az élővilágban a nemek genetikai meghatározottságának módja és mértéke, valamint az egyedfejlődés során történő kialakulásának útjai nagyon széles spektrumon mozognak. Ebben a témában nem sok olyan dolog vethető fel, amire a természetnek ne lenne válasza, kivéve talán a sci-fikből ismert harmadik nemet vagy az 5 nemű idegeneket. Az embernél azonban, bár a biológiai nem alapvetően genetikai alapokon dől el, épp a genetika az, amelynek köszönhetően időnként kicsit megbolondul ez az alapvetően kétállású kapcsoló. Erről Hraskó Gábor remekül összeszedett cikket írt néhány évvel ezelőtt, de aki odafigyelt a középiskolai biológia órákon, annak ismerősek lehetnek a szexkromoszómákat érintő aneuploidiák (rendellenes számú kromoszómakészletek). Persze ez csak a társadalom kb 0,1-2 ezrelékét érinti. Fontos tudni ugyanakkor azt is, hogy hiába genetikailag meghatározott a biológiai nemünk, a nemi jellegek kifejlődésében még egy sor olyan faktor részt vesz, amelyek akár a magzati fejlődés során, akár a születés utáni egyedfejlődésünk részeként megváltozhatnak. Ezek egy jelentős része szintén kihatással lehet arra, amit genderként, azaz társadalmi nemként megélünk.

A gender tehát nem biológiai, hanem társadalmi fogalom, ennélfogva sajnos a politikai töltöttsége is nagyobb, így sokkal nehezebb róla objektíven beszélni. Általában kétféle megközelítést szokás alkalmazni, s mind a politikai csetepaték, mind pedig a személyes drámák alapjául általában e két megközelítés közötti feszültség szolgál. Az egyik a társadalmi elvárások felől közelít, ami így országtól, társadalomtól függ. A magyarországi politikai és jogi berendezkedés mellett nagyjából azt jelenti, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem közé egyenlőségjelet kell húzni. Ez az ún. gender bináris szemlélet, amit a konzervatívabb szemléletűek egyedül üdvözítőnek vagy egyenesen kizárólagosan létezőnek tekintenek, míg a liberálisabb szemléletűek általában túlhaladottnak tartanak. A másik gondolkodásmód szerint az egyén felől kell megközelíteni a fogalmat és arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy az egyén maga hogyan éli meg a saját nemiségét, hova helyezi el a társadalmi nemek között a saját nemi azonosságát. Ennek fontos jellegzetessége, hogy a hagyományos “megoldások” mellett a biológiai nemmel ellentétes vagy akár egy nem bináris spektrumon elhelyezkedő is lehet.

Mi az összefüggés a biológiai és a társadalmi nem között?

A biológiai nemünk az esetek többségében meghatározza a társadalmi nemünket is, ilyenkor ciszneműségről beszélünk. Azonban ennek megélése, a nemi jellegzetességek fizikai és viselkedésbeli kifejeződése még így is nagyon széles határok között mozog és egyénenként változik, sőt, az egyén életében is történhet ebben változás. Utóbbiba szoktak belekapaszkodni érvként azok, akik azt állítják, hogy “manapság divat a másság” és hogy ez valami tanult deviancia, mert a környezetre fogják, ha valakinek a nemi önazonosságában változás áll be. Az egyén számára a problémát általában a transzneműség jelenti, amikor biológiai neme (legalább is amit az orvosok és/vagy a szülők rá osztottak születésekor) ellentétben áll a saját gender identitásával. Ez pedig annál nagyobb feszültséggel jár az egyén számára, minél kevésbé elfogadó a társadalmi környezet, amelyben élni kénytelen.

A nemi identitás és szexuális orientáció tanult vagy biológiailag determinált?

Először is azt kell tisztázni, hogy bár a kettő között van összefüggés, a nemi identitás és a szexuális orientáció nem összemosandó. Az, hogy valaki a tipikusan nemhez kötött viselkedésformák szerint vagy azoktól eltérően viselkedik, akár teljesen független is lehet attól, hogy az adott személy melyik nem képviselőihez vonzódik. Ráadásul utóbbi még kevésbé értelmezhető egy bináris rendszerben, mert még inkább egy spektrumként lehet meghatározni, aminek a két végén vannak a 100%-ban heteroszexuális és a 100%-ban homoszexuális egyének. És akkor a teljes mértékben aszexuális személyeket még nem is emlegettük. Szóval ha már így szétválasztottuk a kettőt, kezdjük azzal, hogy mi a helyzet a nemi identitás biológiai hátterével!

A nemi identitás biológiai hátterével kapcsolatban még sok a kérdés, és sajnos a politikai csetepaték miatt egyre nehezebb a kutatása is. De az már a 80-as és 90-es években is egyértelműen látszott, hogy az agy és a test nemi jellegzetességeinek fejlődése, valamint az ebből fakadó viselkedésbeli különbségek sora az állatvilágban biológiailag meghatározott. A genetika ebben csak egy a sokféle faktor közül, amik között az egyik legfontosabb a hormonok hatása a magzati fejlődés során. Ezek közül is az androgének, a férfi nemi hormonok játsszák a legfontosabb szerepet, különös tekintettel a tesztoszteronra, amely az agy és más szervek fejlődésében is jelentős, a későbbiekben fejlődéslélektani folyamatokra is hatással levő változásokat tud előidézni. Bár sokan devianciának vagy egyenesen pszichopatológiás jelenségnek próbálják beállítani, a nemi identitás és a biológiai nem közötti eltérést a pszichológia egy állapotok széles spektrumát felőlelő zavarként kategorizálja, nem pedig betegségként. Ilyen tekintetben nagyon hasonlóan kezelendő, mint az autizmus spektrumzavar, amellyel ráadásul egyes kutatások szerint mininális összefüggést is mutat az előfordulása.

A szexuális orientáció hátterét valamivel kevésbé ismerjük, de mivel nem teljes, de észrevehető átfedést mutat a nemi identitással, ezért ma már egyáltalán nem vonható kétségbe, hogy biológiai faktorok is jelentős szerepet játszanak a szexuális preferenciák kialakulásában. Ezt erősíti egyébként az a tény is, hogy az állatvilág más képviselőiben szintén kimutathatóak a szokványostól eltérő szexuális viselkedésformák.

Mindezekből tehát levonhatjuk a következtetést, hogy sem a nemi identitásról, sem a szexuális orientációról nem jelenthetjük ki, hogy neveltetés és szokások eredménye lenne, ugyanakkor nagyon is egyértelmű, hogy a társadalmi környezet reakciója az, ami képes megkeseríteni az érintett személyek életét, amennyiben identitásukból és érdeklődésükből fakadóan nem felelnek meg az elvárásoknak.

És akkor most mi van a mesekönyvekkel, amik a másságra való érzékenyítés céljából íródtak?

Ennek nem a politikai, hanem a pszichológiai oldalával szeretnék ehelyütt foglalkozni. Bár a részleteket tekintve sok kritika érte, Bruno Bettelheim “A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek” című műve megalapozta azt a máig is fennálló nézetet, hogy a mesék, a hősökről és hétköznapi emberekről szóló történetek nagy szerepet játszanak egy gyermek lelki fejlődésében. Még akkor is, ha sokszor döbbenetesen erőszakos egy-egy történet (érdemes Hófehérke mérgezett almájára, vagy Jancsi és Juliska lapátra kerülésére, esetleg a Piroskát és a nagymamát is elnyelő farkasra gondolni), ezeken keresztül a fejlődő, a világot még csak lassanként megtapasztaló gyermek megtanul helyére rakni értékeket és bűnöket, megkülönböztetni jótevőket és gonosz karaktereket, találkozik az élet mindenki számára elkerülhetetlen jelenségeivel, a halállal, az örömmel, a bánattal, mindezt úgy, hogy a szülő valóságos jelenléte megadja a biztonságos távolság érzetét a történetektől. Tehát ha egy társadalomban vannak törpék és óriások, ármánykodó boszorkányok, tolvajok és fehér lovon érkező hercegek, akkor miért ne lehetnének egymást szerető férfiak, más bőrszínű emberek, a sárkánnyal és a herceggel nemi szerepektől mentes, kizárólag barátságra épülő triót alkotó királykisasszonyok? A nemi szerepek arányosabb bemutatására és a kisebbségek tárgyalására vonatkozó igény pedig nem újkeletű, hiszen már a 90-es években is felmerült a pszichológiai szakirodalomban, hogy a mesék és képeskönyvek mennyire konzervatív világot rajzolnak meg, amit már régen meg kellett volna haladni. A fentiek alapján egyértelműnek tűnik, hogy ahol nem készen kapja a gyerek a történetet, tehát a saját fantáziájára, esetleg minimális és visszafogott képanyagra támaszkodik, ráadásul mindezt a szülő interpretációjában kapja, nagyon nehéz olyan történettel előállni, ami valódi károkat tud okozni. Ezzel szemben egyre inkább tudományosan bizonyított, hogy a villódzó, vibráló, grafikusan erőszakos filmek, játékok, amelyek feldolgozásában ráadásul a szülők többnyire magára is szokták hagyni a kiskorút, könnyen vezetnek alvás- és figyelemzavarokhoz, kommunikációs problémákhoz és egyéb fejlődési nehézségekhez. Mindezt úgy, hogy a szülők a képernyőt gyakran egyfajta elektronikus bébiszitterként használják, figyelmen kívül hagyva a WHO és a szakemberek figyelmeztetéseit.

Úgyhogy elég nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy nincs okunk félni egy könyvtől, amely a társadalomban jelen lévő, mélyen elhallgatott különbségeket mutatja be klasszikus mesei formában.

Akkor miért állítja Bagdy Emőke, hogy “veszélyt jelentenek a kicsikre a gendermesék”?

Ezt leginkább tőle kellene megkérdezni, de a Magyar Nemzetben megjelent cikk által idézett kijelentéseinek elemzése mindenképpen megér egy misét. Lássunk egy rövid gyűjteményt ezekből, fenntartva természetesen annak lehetőségét is, hogy mindezen idézetek valójában nem így hangzottak el és az újságíró eltorzította az eredeti üzenetet, hogy jobban passzoljon a szerkesztői előírások rendszerébe… 🤔

“A korai érzékenyítés azért veszélyes, mert a szociális behatások olyan erőteljesek tudnak lenni, hogy megakadályozhatják a szabályozó gén kinyílását vagy módosíthatják azt, ami tovább is örökítődik.”

Magyar Nemzet, 2020. október 9. “Veszélyt jelentenek a kicsikre a gendermesék”

Ezzel a kijelentéssel nehéz mit kezdeni, mert egy kicsit olyan, mintha egy ezoterikus bullshitgenerátorral készült volna. Melyik szabályozó gén? Milyen szociális behatások? Ez úgy tűnik, mint valami epigenetikára épülő gondolatmenet, de valószínűleg a fogalom teljes félreértésére alapul. Mindenesetre konkrétumok nélkül nehéz megmondani, van-e bármilyen tudományos alapja a kijelentésnek. A szociális érzékenység korai kialakítása viszont éppen olyan cél szokott lenni a gyermekpszichológusok körében, ami sajnos egyre nehezebben érhető el. Hogy a nemi identitással és más, a “Meseország mindenkié” című könyvben feldolgozott egyéb témákkal kapcsolatban ez miért lenne kivétel, arról azért meghallgatnám Bagdy professzorasszony forrásokkal alátámasztott magyarázatát.

“… a szülőknek és pedagógusoknak azt kell erősíteniük, amit genetikailag hoz magával az illető, így teremtve meg a biológiai nem és a társadalmi nem összhangját, annak érdekében, hogy ne legyen krízis a gyermek lelkében.”

Na, ezt kétféleképpen lehet értelmezni. Vagy arra gondolt a szerző, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem meg kell hogy egyezzen, ebben az esetben nincs tisztában a fent leírt tényekkel, miszerint vannak esetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen, mert a kettő között feszültség lapul. Persze az is lehet, hogy ezt úgy értette, hogy segíteni kell a gyermeknek feloldani a krízist, amennyiben fennáll a biológiai és a társadalmi nem közötti különbség. Megjegyzem, ha a gyermek nem érintett ebben a problémában, akkor benne nem fog feszültséget okozni.

“… az időablak szerint 3–5 éves, tehát óvodáskor között kapja meg a gyermek azokat a kulcsingereket, amelyek hozzásegítik, hogy a biológiai nemével azonos társadalmi nemben vállalja, hogy hová, azaz melyik nemhez tartozik.

Itt egyértelmű, hogy mire gondol, de téved. Ugyanis egyértelművé teszi, hogy csak az fogadható el, ha a biológiai nemmel megegyezik a társadalmi nem. Hogy miért téved, azt feljebb kifejtettem.

“… az evolúciós vastörvény kimondja, hogy a genetikai időablakok meghatározott időpontban kinyílnak és kulcsingereket követelnek.”

Egy újabb ezoterikus bullshit a professzorasszonytól. Hogy jön ide az evolúció? Milyen vastörvény? Milyen genetikai időablakok? A különböző életkorban ki- vagy bekapcsoló génekről beszélne? De annak mi köze a nemi identitáshoz vagy az érzékenyítéshez? Ki tudja? Nem is érdemel komolyabb elemzést, de muszáj volt idetennem ebbe a listába, mert igazi kincs.

“Például ha arról hall egy történetet, hogy két herceg egymásba szeret, akkor ezt a gyerek megjegyzi, és számára már evidencia lesz, hogy a fiúk egymásba szerethetnek”

És az vajon miért baj? Hiszen megtörténhet. Lehet, hogy pont azzal a gyerekkel soha nem fog megtörténni, de ha már találkozott a jelenséggel, sokkal kevésbé fog megbotránkozni rajta akkor, ha a valóságban is találkozik vele. És esetleg egy békésebb, elfogadóbb társadalmi környezetet teremthet az érintett személyek számára. De Bagdy szerint:

“… minden szülő és pedagógus feladata az, hogy az egyértelműségek és ne az elhajlások, azaz a devianciák irányába szocializáljanak.”

Márpedig, kedves professzorasszony, ez minden, csak nem tudományos szakvélemény. Ez egy értékítéletből fakadó politikai kijelentés. Amit egy elképesztően leereszkedő kijelentés követ:

“Akiknél pedig tényleg vannak ilyen vonzalombeli elhajlások, velük a legnagyobb lelki finomsággal kell bánni.”

Majd a cikk egyik zárógondolata következik:

“… a gyereket is toleranciára kell nevelni, viszont ezt nem óvodáskorban kell megtenni.

Bizony ebben egyetértünk. Sokkal korábban el kell kezdeni, de legfőképpen születésétől kezdve a legjobb példával kell a gyerek előtt járni, hiszen a tanulás és szocializálódás legfontosabb módja a minták követése.

Márpedig szakértőként blődségeket beszélni nem éppen követendő magatartás. Egy szelíd könyvben megírni olyan történeteket, amelyekből egy gyerek számára kiderül, hogy mi emberek mennyire sokfélék vagyunk, az már sokkal inkább.

Oszd meg ezt a bejegyzést!