Van-e okunk aggódni a másságról szóló mesék miatt?

Ha egy témát annyira áthatnak a politikai csetepaték, mint a nemi identitás és a szexuális orientáció problémakörét, akkor többnyire egyetlen dolog marad el: az értelmes kérdések felvetése, amikre tudományosan megalapozott választ lehet adni. A lövészárok mindkét oldalán túlfűtött indulatok tombolnak és a valódi válaszok helyett csak a mély sebek maradnak.

Az elmúlt napok történései között egy egészen felkavaró jelenség ütötte fel a fejét: a nagy nyilvánosság előtt történt könyvrongálás. Azt már többen megénekelték, hogy ez mennyire ostoba és éretlen dolog, meg talán azt sem kell különösebben ecsetelni, hogy a történeti példák milyen asszociációkat szülnek. A rongálók részéről maga az aktus többnyire fontos politikai üzenetet hordoz. Persze ennek az üzenetnek egyrészt nem feltétlenül van köze a rituálisan megrongált mű valódi tartalmához, másrészt érdekes elgondolkozni azon is, hogy magának az üzenetnek van-e bármi értelme a politikai haszonszerzésen kívül. Különösen fontos ennek a kérdésnek a feszegetése akkor, ha egy olyan szakember is megszólal a média által felkapott témában, akire sokan valamiféle pszichológiai guruként tekintenek. Szóval félretéve a “kemény” (😉) politikus amazon kirohanásai révén vicces módon roppant keresetté vált mesekönyvet, foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, hogy:

Van-e okunk félni a másságról szóló meséktől?

Félni kevés dologtól érdemes, de hátha indokolt óvatosnak lenni. Úgyhogy közelítsük meg innen a kérdést! Nyilván az első gondolatunk az, hogy megkérdezünk egy pszichológust. Aztán amikor azt látjuk, hogy a sokak által egekig magasztalt szakember tudományosan hangzó, de teljesen értelmetlen állításokkal próbálja meg alátámasztani a véletlenül pont a Magyar Nemzet véleményével és a politikai diktátummal megegyező álláspontját, akkor azért a szkeptikus felszisszen. Elkezd kutakodni és megpróbálja kideríteni, mit is állít a tudomány ezekről a témákról. De mielőtt ebbe mélyebben belemegyünk, fontos tisztázni pár fogalmat, mert az egyik alapvető probléma éppen az, hogy ezeket szokás össze-vissza keverni, márpedig tiszta fogalmak nélkül tárgyalni egy témát teljesen értelmetlen.

Mi a különbség a biológiai és a társadalmi nem között?

Az élővilágban a nemek genetikai meghatározottságának módja és mértéke, valamint az egyedfejlődés során történő kialakulásának útjai nagyon széles spektrumon mozognak. Ebben a témában nem sok olyan dolog vethető fel, amire a természetnek ne lenne válasza, kivéve talán a sci-fikből ismert harmadik nemet vagy az 5 nemű idegeneket. Az embernél azonban, bár a biológiai nem alapvetően genetikai alapokon dől el, épp a genetika az, amelynek köszönhetően időnként kicsit megbolondul ez az alapvetően kétállású kapcsoló. Erről Hraskó Gábor remekül összeszedett cikket írt néhány évvel ezelőtt, de aki odafigyelt a középiskolai biológia órákon, annak ismerősek lehetnek a szexkromoszómákat érintő aneuploidiák (rendellenes számú kromoszómakészletek). Persze ez csak a társadalom kb 0,1-2 ezrelékét érinti. Fontos tudni ugyanakkor azt is, hogy hiába genetikailag meghatározott a biológiai nemünk, a nemi jellegek kifejlődésében még egy sor olyan faktor részt vesz, amelyek akár a magzati fejlődés során, akár a születés utáni egyedfejlődésünk részeként megváltozhatnak. Ezek egy jelentős része szintén kihatással lehet arra, amit genderként, azaz társadalmi nemként megélünk.

A gender tehát nem biológiai, hanem társadalmi fogalom, ennélfogva sajnos a politikai töltöttsége is nagyobb, így sokkal nehezebb róla objektíven beszélni. Általában kétféle megközelítést szokás alkalmazni, s mind a politikai csetepaték, mind pedig a személyes drámák alapjául általában e két megközelítés közötti feszültség szolgál. Az egyik a társadalmi elvárások felől közelít, ami így országtól, társadalomtól függ. A magyarországi politikai és jogi berendezkedés mellett nagyjából azt jelenti, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem közé egyenlőségjelet kell húzni. Ez az ún. gender bináris szemlélet, amit a konzervatívabb szemléletűek egyedül üdvözítőnek vagy egyenesen kizárólagosan létezőnek tekintenek, míg a liberálisabb szemléletűek általában túlhaladottnak tartanak. A másik gondolkodásmód szerint az egyén felől kell megközelíteni a fogalmat és arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy az egyén maga hogyan éli meg a saját nemiségét, hova helyezi el a társadalmi nemek között a saját nemi azonosságát. Ennek fontos jellegzetessége, hogy a hagyományos “megoldások” mellett a biológiai nemmel ellentétes vagy akár egy nem bináris spektrumon elhelyezkedő is lehet.

Mi az összefüggés a biológiai és a társadalmi nem között?

A biológiai nemünk az esetek többségében meghatározza a társadalmi nemünket is, ilyenkor ciszneműségről beszélünk. Azonban ennek megélése, a nemi jellegzetességek fizikai és viselkedésbeli kifejeződése még így is nagyon széles határok között mozog és egyénenként változik, sőt, az egyén életében is történhet ebben változás. Utóbbiba szoktak belekapaszkodni érvként azok, akik azt állítják, hogy “manapság divat a másság” és hogy ez valami tanult deviancia, mert a környezetre fogják, ha valakinek a nemi önazonosságában változás áll be. Az egyén számára a problémát általában a transzneműség jelenti, amikor biológiai neme (legalább is amit az orvosok és/vagy a szülők rá osztottak születésekor) ellentétben áll a saját gender identitásával. Ez pedig annál nagyobb feszültséggel jár az egyén számára, minél kevésbé elfogadó a társadalmi környezet, amelyben élni kénytelen.

A nemi identitás és szexuális orientáció tanult vagy biológiailag determinált?

Először is azt kell tisztázni, hogy bár a kettő között van összefüggés, a nemi identitás és a szexuális orientáció nem összemosandó. Az, hogy valaki a tipikusan nemhez kötött viselkedésformák szerint vagy azoktól eltérően viselkedik, akár teljesen független is lehet attól, hogy az adott személy melyik nem képviselőihez vonzódik. Ráadásul utóbbi még kevésbé értelmezhető egy bináris rendszerben, mert még inkább egy spektrumként lehet meghatározni, aminek a két végén vannak a 100%-ban heteroszexuális és a 100%-ban homoszexuális egyének. És akkor a teljes mértékben aszexuális személyeket még nem is emlegettük. Szóval ha már így szétválasztottuk a kettőt, kezdjük azzal, hogy mi a helyzet a nemi identitás biológiai hátterével!

A nemi identitás biológiai hátterével kapcsolatban még sok a kérdés, és sajnos a politikai csetepaték miatt egyre nehezebb a kutatása is. De az már a 80-as és 90-es években is egyértelműen látszott, hogy az agy és a test nemi jellegzetességeinek fejlődése, valamint az ebből fakadó viselkedésbeli különbségek sora az állatvilágban biológiailag meghatározott. A genetika ebben csak egy a sokféle faktor közül, amik között az egyik legfontosabb a hormonok hatása a magzati fejlődés során. Ezek közül is az androgének, a férfi nemi hormonok játsszák a legfontosabb szerepet, különös tekintettel a tesztoszteronra, amely az agy és más szervek fejlődésében is jelentős, a későbbiekben fejlődéslélektani folyamatokra is hatással levő változásokat tud előidézni. Bár sokan devianciának vagy egyenesen pszichopatológiás jelenségnek próbálják beállítani, a nemi identitás és a biológiai nem közötti eltérést a pszichológia egy állapotok széles spektrumát felőlelő zavarként kategorizálja, nem pedig betegségként. Ilyen tekintetben nagyon hasonlóan kezelendő, mint az autizmus spektrumzavar, amellyel ráadásul egyes kutatások szerint mininális összefüggést is mutat az előfordulása.

A szexuális orientáció hátterét valamivel kevésbé ismerjük, de mivel nem teljes, de észrevehető átfedést mutat a nemi identitással, ezért ma már egyáltalán nem vonható kétségbe, hogy biológiai faktorok is jelentős szerepet játszanak a szexuális preferenciák kialakulásában. Ezt erősíti egyébként az a tény is, hogy az állatvilág más képviselőiben szintén kimutathatóak a szokványostól eltérő szexuális viselkedésformák.

Mindezekből tehát levonhatjuk a következtetést, hogy sem a nemi identitásról, sem a szexuális orientációról nem jelenthetjük ki, hogy neveltetés és szokások eredménye lenne, ugyanakkor nagyon is egyértelmű, hogy a társadalmi környezet reakciója az, ami képes megkeseríteni az érintett személyek életét, amennyiben identitásukból és érdeklődésükből fakadóan nem felelnek meg az elvárásoknak.

És akkor most mi van a mesekönyvekkel, amik a másságra való érzékenyítés céljából íródtak?

Ennek nem a politikai, hanem a pszichológiai oldalával szeretnék ehelyütt foglalkozni. Bár a részleteket tekintve sok kritika érte, Bruno Bettelheim “A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek” című műve megalapozta azt a máig is fennálló nézetet, hogy a mesék, a hősökről és hétköznapi emberekről szóló történetek nagy szerepet játszanak egy gyermek lelki fejlődésében. Még akkor is, ha sokszor döbbenetesen erőszakos egy-egy történet (érdemes Hófehérke mérgezett almájára, vagy Jancsi és Juliska lapátra kerülésére, esetleg a Piroskát és a nagymamát is elnyelő farkasra gondolni), ezeken keresztül a fejlődő, a világot még csak lassanként megtapasztaló gyermek megtanul helyére rakni értékeket és bűnöket, megkülönböztetni jótevőket és gonosz karaktereket, találkozik az élet mindenki számára elkerülhetetlen jelenségeivel, a halállal, az örömmel, a bánattal, mindezt úgy, hogy a szülő valóságos jelenléte megadja a biztonságos távolság érzetét a történetektől. Tehát ha egy társadalomban vannak törpék és óriások, ármánykodó boszorkányok, tolvajok és fehér lovon érkező hercegek, akkor miért ne lehetnének egymást szerető férfiak, más bőrszínű emberek, a sárkánnyal és a herceggel nemi szerepektől mentes, kizárólag barátságra épülő triót alkotó királykisasszonyok? A nemi szerepek arányosabb bemutatására és a kisebbségek tárgyalására vonatkozó igény pedig nem újkeletű, hiszen már a 90-es években is felmerült a pszichológiai szakirodalomban, hogy a mesék és képeskönyvek mennyire konzervatív világot rajzolnak meg, amit már régen meg kellett volna haladni. A fentiek alapján egyértelműnek tűnik, hogy ahol nem készen kapja a gyerek a történetet, tehát a saját fantáziájára, esetleg minimális és visszafogott képanyagra támaszkodik, ráadásul mindezt a szülő interpretációjában kapja, nagyon nehéz olyan történettel előállni, ami valódi károkat tud okozni. Ezzel szemben egyre inkább tudományosan bizonyított, hogy a villódzó, vibráló, grafikusan erőszakos filmek, játékok, amelyek feldolgozásában ráadásul a szülők többnyire magára is szokták hagyni a kiskorút, könnyen vezetnek alvás- és figyelemzavarokhoz, kommunikációs problémákhoz és egyéb fejlődési nehézségekhez. Mindezt úgy, hogy a szülők a képernyőt gyakran egyfajta elektronikus bébiszitterként használják, figyelmen kívül hagyva a WHO és a szakemberek figyelmeztetéseit.

Úgyhogy elég nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy nincs okunk félni egy könyvtől, amely a társadalomban jelen lévő, mélyen elhallgatott különbségeket mutatja be klasszikus mesei formában.

Akkor miért állítja Bagdy Emőke, hogy “veszélyt jelentenek a kicsikre a gendermesék”?

Ezt leginkább tőle kellene megkérdezni, de a Magyar Nemzetben megjelent cikk által idézett kijelentéseinek elemzése mindenképpen megér egy misét. Lássunk egy rövid gyűjteményt ezekből, fenntartva természetesen annak lehetőségét is, hogy mindezen idézetek valójában nem így hangzottak el és az újságíró eltorzította az eredeti üzenetet, hogy jobban passzoljon a szerkesztői előírások rendszerébe… 🤔

“A korai érzékenyítés azért veszélyes, mert a szociális behatások olyan erőteljesek tudnak lenni, hogy megakadályozhatják a szabályozó gén kinyílását vagy módosíthatják azt, ami tovább is örökítődik.”

Magyar Nemzet, 2020. október 9. “Veszélyt jelentenek a kicsikre a gendermesék”

Ezzel a kijelentéssel nehéz mit kezdeni, mert egy kicsit olyan, mintha egy ezoterikus bullshitgenerátorral készült volna. Melyik szabályozó gén? Milyen szociális behatások? Ez úgy tűnik, mint valami epigenetikára épülő gondolatmenet, de valószínűleg a fogalom teljes félreértésére alapul. Mindenesetre konkrétumok nélkül nehéz megmondani, van-e bármilyen tudományos alapja a kijelentésnek. A szociális érzékenység korai kialakítása viszont éppen olyan cél szokott lenni a gyermekpszichológusok körében, ami sajnos egyre nehezebben érhető el. Hogy a nemi identitással és más, a “Meseország mindenkié” című könyvben feldolgozott egyéb témákkal kapcsolatban ez miért lenne kivétel, arról azért meghallgatnám Bagdy professzorasszony forrásokkal alátámasztott magyarázatát.

“… a szülőknek és pedagógusoknak azt kell erősíteniük, amit genetikailag hoz magával az illető, így teremtve meg a biológiai nem és a társadalmi nem összhangját, annak érdekében, hogy ne legyen krízis a gyermek lelkében.”

Na, ezt kétféleképpen lehet értelmezni. Vagy arra gondolt a szerző, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem meg kell hogy egyezzen, ebben az esetben nincs tisztában a fent leírt tényekkel, miszerint vannak esetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen, mert a kettő között feszültség lapul. Persze az is lehet, hogy ezt úgy értette, hogy segíteni kell a gyermeknek feloldani a krízist, amennyiben fennáll a biológiai és a társadalmi nem közötti különbség. Megjegyzem, ha a gyermek nem érintett ebben a problémában, akkor benne nem fog feszültséget okozni.

“… az időablak szerint 3–5 éves, tehát óvodáskor között kapja meg a gyermek azokat a kulcsingereket, amelyek hozzásegítik, hogy a biológiai nemével azonos társadalmi nemben vállalja, hogy hová, azaz melyik nemhez tartozik.

Itt egyértelmű, hogy mire gondol, de téved. Ugyanis egyértelművé teszi, hogy csak az fogadható el, ha a biológiai nemmel megegyezik a társadalmi nem. Hogy miért téved, azt feljebb kifejtettem.

“… az evolúciós vastörvény kimondja, hogy a genetikai időablakok meghatározott időpontban kinyílnak és kulcsingereket követelnek.”

Egy újabb ezoterikus bullshit a professzorasszonytól. Hogy jön ide az evolúció? Milyen vastörvény? Milyen genetikai időablakok? A különböző életkorban ki- vagy bekapcsoló génekről beszélne? De annak mi köze a nemi identitáshoz vagy az érzékenyítéshez? Ki tudja? Nem is érdemel komolyabb elemzést, de muszáj volt idetennem ebbe a listába, mert igazi kincs.

“Például ha arról hall egy történetet, hogy két herceg egymásba szeret, akkor ezt a gyerek megjegyzi, és számára már evidencia lesz, hogy a fiúk egymásba szerethetnek”

És az vajon miért baj? Hiszen megtörténhet. Lehet, hogy pont azzal a gyerekkel soha nem fog megtörténni, de ha már találkozott a jelenséggel, sokkal kevésbé fog megbotránkozni rajta akkor, ha a valóságban is találkozik vele. És esetleg egy békésebb, elfogadóbb társadalmi környezetet teremthet az érintett személyek számára. De Bagdy szerint:

“… minden szülő és pedagógus feladata az, hogy az egyértelműségek és ne az elhajlások, azaz a devianciák irányába szocializáljanak.”

Márpedig, kedves professzorasszony, ez minden, csak nem tudományos szakvélemény. Ez egy értékítéletből fakadó politikai kijelentés. Amit egy elképesztően leereszkedő kijelentés követ:

“Akiknél pedig tényleg vannak ilyen vonzalombeli elhajlások, velük a legnagyobb lelki finomsággal kell bánni.”

Majd a cikk egyik zárógondolata következik:

“… a gyereket is toleranciára kell nevelni, viszont ezt nem óvodáskorban kell megtenni.

Bizony ebben egyetértünk. Sokkal korábban el kell kezdeni, de legfőképpen születésétől kezdve a legjobb példával kell a gyerek előtt járni, hiszen a tanulás és szocializálódás legfontosabb módja a minták követése.

Márpedig szakértőként blődségeket beszélni nem éppen követendő magatartás. Egy szelíd könyvben megírni olyan történeteket, amelyekből egy gyerek számára kiderül, hogy mi emberek mennyire sokfélék vagyunk, az már sokkal inkább.

Oszd meg ezt a bejegyzést!

Tényleg kell a világnak még egy blog?

Nos, a válasz elsősorban attól függ, hogy az adott blog miről szól. Meggyőződésem (nyilván, hisz’ különben nem vágtam volna bele), hogy a kritikai gondolkodásra épülő, tudományos vagy épp áltudományos témákat boncolgató írásokból messze nincs elég a magyar kibertérben (miközben az összeesküvés-elméletek, horoszkópok, alternatív gyógymódok, csodaszerek és egyéb furcsaságok hirdetőinek se szeri, se száma). Úgyhogy, kedves olvasó, ha ezek a témák érdekelnek és szívesen olvasod egy “harcedzett” szkeptikus gondolatait, kérdéseit, akkor jó helyen jársz és remélem sűrűn vissza fogsz járni. Ezen az oldalon heti egy-két alkalommal olyan írásokat találsz majd, amelyeket a fékezhetetlen kíváncsiság és tudásvágy, valamint az ezekkel szorosan összefonódott emberi értékrend vezérel. Ez a blog nem a fröcsögés és dühödt vagdalkozás helye lesz, hanem a higgadt, objektivitásra törekvő, józan elemzések fóruma. Ez nem jelenti azt, hogy a kritikai megjegyzéseimet megtartom magamnak, sőt attól sem fogok visszariadni, hogy időnként az irónia eszközével éljek, amennyiben a helyzet úgy kívánja és a kritika megalapozott. De nem az árokásás és főleg nem az ellenségek gyűjtése a célom, hanem az, hogy én magam átgondoljak témákat és erre lehetőleg másokat is rávegyek.

A tervezett témák egy része csak azért kerül majd ide, mert roppant érdekesnek találom őket (pl. elektromobilitás, önvezető járművek, űrkutatás és űrhajózás, globális klímaváltozás vagy éppen csalárd érvelési technikák és önmagunk becsapásának módjai), de lesznek olyanok is, amelyek valamilyen mély aggodalomból vagy morális alapú ellenérzésekből fakadnak (homeopátia, egyéb kamu terápiák, oltásellenesség, járványtagadás, stb). A jövőben itt megjelenő cikkekben egy dolog azonban mindenképpen közös lesz: a TUDOMÁNY és a tudományosság mint vezérfonal!

A tudomány, nem mint ismeretek halmaza, hanem mint a világ működésének megismerésére eddig létező leghatékonyabb eszköz. Egy olyan rendszer, amely – bár gyarló emberek millióinak munkájára épül – az emberi tévedések, figyelmetlenségek, torzítások, csalások és hazugságok kiküszöbölésében minden korábbi próbálkozásnál sikeresebben teljesít. Aki modern világunkban körülnéz, nem talál olyat, amihez ne lenne köze a tudománynak. A kávéfőzőben a víz és a kávé a fizika és a kémia (leginkább a fizikai kémia) által megállapított törvényszerűségeknek engedelmeskedve működik. A hűtőgéptől a mobiltelefonon át a pasztőrözött tejig mindennek a megértése, leírása, megtervezése és működtetése végső soron a tudomány rendszerének köszönhető. De valahogy ez a mindennapi gondolkodásunkból hiányzik, vagy ha jelen is van, valamilyen ködös, filmes sztereotípiákra épülő kép él bennünk arról, hogy mit takar a tudomány. Eszerint a tudósok fehér köpenyben szaladgáló és/vagy a társasági életben működésképtelen furcsa szerzetek. Bár részben a képregényekre épülő és science-fiction blockbustereknek, illetve a lélegzetelállító dokumentum- és természetfilmeknek köszönhetően ez a kép már árnyalódik, a valóságtól még mindig messze áll.

A tudósok ugyanolyan emberek mint mi mindannyian. Egy dolog közös bennük (persze sajnos itt is vannak bőven kivételek, ezekről időnként lesz is szó a blogon): értik és elfogadják azt, hogy a tudomány rendszerében az elméletek (objektív mércével mérve) folyton megméretnek, egyesek közülük elbuknak, míg mások fennmaradnak, a tudóstársak dolga pedig az, hogy megtalálják a hibát a másik munkájában. Ha pedig az adott kutatás eredménye átment a rostán, általa tovább épül az emberiség tudásának eme csodálatos, folyton változó, de mégis sziklaszilárd szervezete, amit tudománynak nevezünk.

Sajnos azonban rohanó, ugráló, villogó világunkban sokaknak – hacsak nem a tudomány a hivatásuk – sem ideje, sem szellemi kapacitása nincs arra, hogy megálljon, elgondolkodjon, kérdezzen és kételkedjen. Készen, előemésztve fogyasztjuk a híreket (beleértve a tudományhoz kapcsolódókat is), de mivel -többnyire saját hibánkon kívül – nem vagyunk felvértezve a kritikai gondolkodás készségével, nehezen vagy sehogy nem tudjuk megítélni, minek mekkora hitelt adjunk. Osztjuk is tovább azonnal, az eredmény pedig: teljes információs káosz, ahol a valóság, a tények egyenértékűvé váltak a megalapozatlan állításokkal és légből kapott véleményekkel. Sokan ebben ki is teljesednek, mert nem zavarják őket az ellentmondások, az átverések, a hazugságok. Ugyanis amiről nem tudunk, az nem zavar. Aztán talán odáig eljutunk, hogy rosszallni kezdjük ezt a világot, ezt az életmódot és ősi (vagy annak gondolt) hitekre, babonákra, tévhitekre és hókuszpókuszokra épülő pótcselekvésekben keressük a megoldást. Mindegy, csak távol a civilizáció zajos világától, távol a káosztól. Pedig ha a saját civilizációnkat túl akarjuk élni, akkor benne kell megtalálnunk a helyünket és a helyes irányt. Ebben viszont a kritikai gondolkodás készsége, a tények felismerésének képessége, illetve a tudomány módszereinek szélesebb körű ismertsége és elterjedtsége elengedhetetlen lesz.

A Skepman.hu blog ebben próbál a maga módján segítséget nyújtani, sok más hasonló oldallal, esetleg szervezetekkel egyetértésben. Sok tapasztalattal, de alázattal. Ugyanis nem értek mindenhez. Sajnos soha nem is fogok. Ezért minden igyekezetem ellenére időnként biztosan előfordulnak majd kisebb-nagyobb tévedések, esetleg mellényúlások, talán hibás következtetések is, de ilyenkor különösen fontos lesz, hogy megkapjam a szakszerű és építő jellegű visszajelzéseket. Hiszen, ahogyan a tudományban a rendszer része, saját életünkben is azzá kellene válnia az önkorrekciónak, a tanulás és állandó hibajavítás képességének. Meggyőződésem, hogy az értelmes, higgadt, konstruktív, érvekre és tényekre épülő vita az élet egyik fontos eleme és a fejlődés legnagyobb mozgatórugója. És ha valamit meg merek ígérni, akkor az az, hogy nem fogok visszariadni a vitától és a vitás helyzetektől sem. 😉

Oszd meg ezt a bejegyzést!